Ártatlanságra ítélve

Épp egy csendes őszi estén sütöttem meg az első saját készítésű kenyerem, amikor a hűtést kiürítő apám szavai belehasítottak a tökéletes pillanatba.

"Azért, mert beszélni nem tudnak, még nem jelenti azt, hogy nem éreznek fájdalmat." Őszinte döbbenet ült ki az arcomra, miközben apám az egyik frissen beszerzett pontyot fogta a kezében.

Kislányként imádtam pecázni. A horgászás izgalmas játék volt, melynek végén ott volt a büszke zsákmány, amiből aztán finom halászlé készült. Ezen a napon azonban minden megváltozott. Apám szavai egy máglyára vetették a gondtalan gyermekkor utolsó morzsáit, és azok porrá égtek a bűntudat tüzében.

Hogy gondolatban sem mertem elképzelni, hogy a halak is éreznek, fájnak. Hogy a kifogásunkkal szenvedést okozunk nekik. Kezemben még ott volt a kenyér, de már nem éreztem az illatát, csak a ponty vergődését a fűben.

Azóta eltelt néhány év, és a halászlé sosem lett az a finomság számomra, ami egykor volt. Nem azt mondom, hogy felhagytam a pecázással, de a vízparton ma már nemcsak a halakkal, hanem a saját lelkiismeretemmel is meg kell küzdenem.

Mert az állatok tisztelete nem azt jelenti, hogy nem fogyasztunk húst. Azt jelenti, hogy tudatában vagyunk annak, hogy az élet, amit elveszünk, egy olyan lény volt, mint mi, és nem tekintjük természetesnek a sajátunknál kevésbé fejlett fajok kihasználását.

Így, ha legközelebb grillezünk, vagy húslevest főzünk, gondoljunk egy pillanatra azokra a lényekre, akik az életadó táplálékunk forrásai. Ne csak a finom ízekre, hanem azokra a szemekre is emlékezzünk, melyek utoljára a miénkbe néztek, és tudjuk, hogy cserébe nem csak jóllakni fogunk, hanem egy picit minden alkalommal szegényebbek leszünk.

Mert az ártatlanságra ítéltek védelme nemcsak a természet védelme, hanem a magunk emberi mivoltának megőrzése is.