A hal, amit nem kihalásztak, az az asztalon landolt.

Amikor az ember gyerekkorában halat eszik, többnyire fogalma sincs arról, hogy a tányérjára került vacsora milyen hosszú utat járt be, míg az asztalra került. Nagyszüleim vidéken éltek, így szerencsére nem kellett messzire mennem annak idején, hogy megtapasztaljam mindezt.
Jól emlékszem az évekig elhúzódó csatározásokra, amikor nagyapám a tavasszal megvásárolt pontyokat a nyár elején a tóba "telepítette", az őszi betakarítás idején pedig a fiúk, unokák és dédunokák segítségével halászott ki. A délelőtti halászat után délután következett a halpuhítás, ami ugyancsak egy külön programnak számított. A kihalászott pontyokat nagy, ponyvával letakart dézsákba, úgynevezett "zsákokba" rakták, melyeket aztán a tó szélére vittek, és ott rövid pórázon a vízben hagyták őket egy hétig.
Ez idő alatt a pontyok rájöttek, hogy az ingyen ebédnek vége, és hogy amit korábban természetesnek tartottak, az valójában luxus volt. Így aztán egy hét böjtölés után a korábban a tóban szanaszét úszkáló, hízékony pontyokból olyan vékony, lesoványodott állatok lettek, hogy a bőrük szinte rájuk tapadt. Ekkor következhetett a takarítás, ami azt jelentette, hogy a pontyokat mindenféle "belsőségtől" megfosztották, és a húspogácsákra vágott pontyok darabjait az udvaron lévő asztalokon sózták meg, majd pedig a padlásra vitték száradni.
A padláson olyan mennyiségű sózott pontyhús halmozódott fel, hogy az ember azon gondolkozott, hogy vajon a család közvetlen környezete hány éven át fog halat enni. De ami azt illeti, ez nem volt alaptalan aggodalom, ugyanis tényleg évekig (!) ettük a sózott pontyot, még a távolabbi rokonok is megkapták a maguk részesedését. A pontyszezonnak tehát, mint minden jónak, egyszer vége szakadt, és mire a következő tavasz eljött, a padlás kiürült. És jöhetett az újabb telepítés, az újabb halászat, az újabb puhítás és takarítás, a végeláthatatlan körforgás.
Valószínűleg sokaknak rémálom ez a leírás, és márpedig nekik teljesen igazuk van. A hétig tartó böjtöltetés állatkínzás, a só mennyisége pedig emberkínzás. Emellett pedig a halászat sem egy különösebben "emberbarát" elfoglaltság, hiszen fogságba ejtünk egy állatot, hogy aztán megöljük. Mégis, a mai napig nosztalgiával gondolok vissza ezekre a napokra.
Noha a fentiek fényében valószínűleg furcsának tűnik, de akkoriban tényleg élmény volt mind a halászat, mind pedig a halpuhítás. A vidéki környezet, a tó, a friss levegő, a család, a rokonok, a beszélgetések, a röhögések mind-mind olyanok voltak, amikben én ma is örömmel vennék részt.