A kínzó költők osztálya

Egy meleg nyári estén, amikor a nap sugarai már csak lágyan simogatták a földet, egy barátságos kávézóban ültem, és élveztem az illatos kávé ízét. Ám békés nyugalmamat hirtelen megzavarta egy zajos csoport érkezése. Vihogtak, beszélgettek, és a zajukat hallva a többi vendég is feléjük fordult.

A csoport közepén egy magas, izmos férfi állt, aki büszkén viselte tetovált karján egy koponya képét. A szeme sötéten csillogott, és úgy nézett körül a teremben, mintha mindenkit le akarna győzni. Mellette egy törékeny, világos hajú lány állt, aki félénken kapaszkodott a férfi karjába. A lány szeme könnyes volt, mintha nemrég sírt volna.

A férfi leültette a lányt az asztalhoz, és leült mellé. A lány nem szólt semmit, csak a kezével játszott az asztalterítőn. A férfi azonban úgy tett, mintha a lány nem is lenne ott, és hangosan beszélt a társaságához.

- Tudjátok, mi a legnagyobb probléma a költőkkel? - kérdezte a férfi. - Az, hogy mindannyian kínzók.

A társaság tagjai nevettek, de én egyáltalán nem találtam viccesnek a megjegyzést. Én magam is költő vagyok, és tudom, hogy a költészet nem kínzás, hanem egy gyönyörű művészeti forma, amely lehetővé teszi számunkra, hogy kifejezzük érzéseinket és gondolatainkat.

A férfi észrevette, hogy nem nevetek, és hirtelen nekem szegezte a szót.

- Te is költő vagy? - kérdezte gúnyosan.

- Igen - feleltem büszkén. - És szerintem a költészet nem kínzás. Ez egy ajándék.

A férfi arca elsötétült a dühtől.

- Egy ajándék? - horkantott. - Nem, ez nem ajándék. Ez egy átok. Egy olyan átok, amely elpusztít téged és mindazokat, akiket szeretsz.

A férfi szavai olyan erővel csaptak meg, hogy leesett a kezemből a kávéscsésze. Reszketve álltam fel, és otthagytam a kávézót. A férfi szavai egész éjszaka kísértettek, és nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy talán tényleg kínzó vagyok.

Másnap reggel úgy döntöttem, hogy meglátogatom a lány, akivel a férfit láttam. A kávézóban találtam rá, egyedül ült az egyik asztalnál, és könnyekkel küszködött. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy jól van-e.

- Nem - mondta a lány. - Nem vagyok jól. Az a férfi... ő... ő...

A lány nem tudta befejezni a mondatot, mert sírva fakadt. Megöleltem, és hagytam, hogy kisírja magát. Amikor megnyugodott, elmesélte, hogy a férfi már régóta bántalmazza, mind fizikailag, mind lelkileg. A lány rettegett tőle, de nem tudott szabadulni tőle.

Azt mondtam a lánynak, hogy segítek neki. Felhívtam a rendőrséget, és elmondtam nekik a történteket. A rendőrök gyorsan kiérkeztek, és elvitték a férfit. A lány könnyek közt köszönte meg a segítségemet, és azt mondta, hogy soha nem fogja elfelejteni, amit tettem érte.

Az eset óta eltelt néhány hónap, és a lány azóta is élvezi az életét. A férfi letöltötte a büntetését, és soha többé nem kerülhet a lány közelébe. A lánynak segítettem abban, hogy megszabaduljon a kínzójától, és most már szabadon élheti az életét.

És én? Én még mindig költő vagyok. És bár a férfi szavai még mindig a fülemben csengenek, tudom, hogy a költészet nem kínzás. Ez egy ajándék. Egy olyan ajándék, amely lehetővé teszi számunkra, hogy kifejezzük érzéseinket és gondolatainkat, és amely segíthet nekünk abban, hogy legyőzzük a kínzóinkat.