Angol-szerb meccs

Állítólag egyszer láttam egy képet a szekrényen a családi házban, ahol akkoriban laktunk. Szerintem általában egy doboz volt rajta, mert nem emlékszem rá, hogy látnám, de maga a kép, amit most látok először, még ott van, ahol látnom kellett volna. Egy focimeccs felvétele volt, és én egyszer sem láttam a tévében. Egyáltalán nem. És a kép amit most látok, nem az, amire emlékeztem. Nem focimeccs, hanem két katona áll egymás mellett. A háttérben füst és tűz van. Nem tudom, hol készült a kép, de ez nem számít.
Aztán megint láttam a képet, és megkérdeztem anyámat, hogy mi ez. Azt mondta, hogy a bátyám és az unokatestvérem futballozott, és elmentek egy meccsre. Azt mondta, hogy a bátyám nyerte a mérkőzést, és az unokatestvére sírt. Azt mondta, hogy készített egy képet róluk, és a szekrényre tette.
Azt mondtam, hogy nem emlékszem a képre. Azt mondta, hogy nem számít. Azt mondta, hogy emlékezzen a bátyámra. Azt mondta, hogy ő egy hős.
Nem tudom, ki a hős, de az unokatestvérem nem sírt. Nem sírt, mert nem vesztett. Nyert. És én nyertem. És mi nyertünk. És mindannyian nyertünk.
Nyertünk, mert erősek vagyunk. Nyertünk, mert egységesek vagyunk. Nyertünk, mert egyek vagyunk.
Nyertünk, mert angolok vagyunk.
És szerbek vagyunk.
És egyek vagyunk.
És nyertünk.

Angliában élünk, és szeretjük a focit.
Szerbiában élünk, és szeretjük a focit.
Együtt élünk, és szeretjük a focit.

Mi vagyunk a világ legnagyobb nemzete. Mi vagyunk a világ legsikeresebb nemzete. Mi vagyunk a világ legengedettebb nemzete.
És mi vagyunk a világ legnagyobb foci nemzete.

Hurrá Anglia!

Eljen Szerbia!

Eljen a futball!