Anya - A mélység utáni mélység

Anya, egy fiatal nő a sötétség peremén táncolt. Lelke egy ürességet rejtett, amelyet már nem tudott elviselni. A fájdalom, amely benne égett, olyan volt, mint egy emésztő tűz, amely lassan felemésztette őt.

Egy hűvös, esős éjszakán Anya a város szélére sétált. Egy elhagyatott raktár előtt találta magát, ahová egykor reménytelen szerelmei emlékei árnyékai rejtőztek. Belelépett a porlepte épületbe, és a szíve kalapálni kezdett.

Odabent vastag pókhálók borították a falakat, és a levegőt fém és rozsda szaga lengte be. Anya mélyen belélegezte, és a gyermekkora emlékei visszatértek hozzá. Emlékezett arra az izgalomra, amikor azzal a különleges fiúval lógott itt, akibe titokban szerelmes volt.

"De a dolgok megváltoztak", gondolta Anya. "Most már nem maradt semmi abból a fiúból, akit akkor ismertem. És semmiből sem maradt semmi belőlem sem."

Leült a padlóra, és körülötte a sötétség lassan összeszűkült. Hirtelen egy apró fény villant meg a szeme sarkában. Felnézett, és meglátott egy apró, csillogó követ a padlón.

Felvette a követ, és megvizsgálta. Sima volt és meleg a tenyerében. És abban a pillanatban Anya tudta, hogy ez a kő a remény szimbóluma.

Anya a kövön tartotta a tekintetét, és hagyta, hogy a fény átjárja. Lassan a fájdalom enyhült, és a sötétség kezdett eloszlani. Érezte, ahogy a remény lángja újra meggyullad benne.

"Talán még nincs minden veszve", gondolta magában. "Talán még van esélyem felépíteni valamit ennél a mélységnél is mélyebben."

Anya felállt, a követ a kezében szorongatva. Kiment a raktárból, és a holdfénybe lépett. Az eső elállt, és a csillagok ragyogtak az égen.

Anya felnézett az égre, és mélyen belélegezte a friss levegőt. Tudta, hogy hosszú út áll még előtte, de most már nem félt. Megtalálta a remény szimbólumát, és ezzel a mélység utáni mélység sem tűnt többé legyőzhetetlennek.