Audi ETO

Még mindig nem volt Audi ETO tatum, amikor a kisfiammal elmentünk egy mérkőzésre Győrbe. A gyerek akkor már tudta, ki az a Leandro, és nekem is tetszettek a focijukkal, de kicsit mindig külsősként hallgattam a helyi szurkolókat, akik minden meccsről tudtak valamit mesélni. Volt ott a buszos történet, a dunaszerdahelyi fiúk története, a szlovák drukkerek története, és még rengeteg más. Mindegyik volt valamiért vidám vagy szomorú, vagy egyszerűen csak vicces.

A csapat elegáns volt, a mérkőzéseken sokszor a játék is, de a hangsúly mégsem mindig ezen volt. Az a hangulat, ami a szurkolók között volt, amit a csapat és a szurkolók együtt hoztak létre, az volt igazán megfogó. A kisfiam is beleszeretett, és azóta is figyelemmel kíséri a csapatot. Én pedig, bár nem megyek minden meccsre, mindig szívesen ülök be a tévé elé, ha játsszanak.

• És a történetek csak jöttek egymás után.
• Az a villámgyors argentin srác, aki az egyik meccsen négy gólt lőtt.
• A csapatkapitány, aki mindig mosolyog, még akkor is, ha éppen kikaptak.
• A szurkolók, akik a legnagyobb vereség után is ott vannak a lelátón.

Ezek a történetek az Audi ETO-ról szólnak, de valójában sokkal többről szólnak.

Szólnak a közösségről, a barátságról, a hűségről. Szólnak arról, hogy lehetünk büszkék valamire, még akkor is, ha nem a miénk. Szólnak arról, hogy a sport több, mint játék.

Szólnak arról, hogy az Audi ETO egy életérzés.

És most, hogy már van ETO tatum is, csak még jobban várom a meccseket. Mert tudom, hogy nem csak focizni fognak, hanem történeteket is írnak. És én ott leszek, hogy hallgassam őket.