Az a bizonyos Gyenesei István

Őszintén szólva, nem vagyok túl jó a nevek megjegyzésében. Ezért is okozott meglepetést, amikor egy fekete-fehér fényképen megláttam az arcát, és a nevét azonnal felismertem: Gyenesei István. A kép egy régi albumunkban lapult, még a nagymamáméknál készült évekkel ezelőtt. Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna vele, vagy akár csak említették volna a nevét a családban, de valamiért mégis ismerős volt.

Később rátaláltam az interneten egy rövid életrajzra, amelyből megtudtam, hogy Gyenesei István színész, rendező és dramaturg volt. A Nemzeti Színház örökös tagja, Kossuth- és Jászai Mari-díjas művész. Azt is olvastam, hogy több mint 120 filmben és sorozatban játszott, és több mint 50 darabot rendezett. Egyszerre lenyűgözött és elszomorított, hogy ilyen kiváló művészről még sosem hallottam korábban.

A régi fényképen Gyenesei István egy fiatalember, talán még nem is járt színpadon. De a tekintetében már ott volt minden, ami későbbi munkájában meghatározóvá vált. A szemei egyszerre sugároztak intelligenciát, érzékenységet és egyfajta mély emberismeretet. Az a tekintet olyan volt, mint egy ablak a lelkébe, és azon keresztül beláthattunk a gondolataiba, érzéseibe, álmaiba és fájdalmaiba.

Amikor megláttam azt a képet, rájöttem, hogy Gyenesei István nem egyszerűen egy színész volt. Ő egy művész volt a szó legnemesebb értelmében. Azok közé az emberek közé tartozott, akik a szívükkel, a lelkükkel játszottak, és akiknek a művészete képes volt megérinteni a leglelki mélységeinket.

Gyenesei István több mint 20 évvel ezelőtt hunyt el, de az öröksége ma is él. A filjei és sorozatai még mindig népszerűek, a színházi előadásai pedig még mindig lenyűgöznek bennünket. De az igazi öröksége nemcsak a munkásságában rejlik, hanem abban a szellemiségben, amelyet az utána következő generációknak hagyott.

Gyenesei István megtanította nekünk, hogy a művészetnek nem az a célja, hogy elbüvölje a közönséget, hanem hogy megérintse a lelküket. Megtanította nekünk, hogy a színészi játék nemcsak a szövegmondásról szól, hanem arról, hogy emberi sorsokat elevenítsünk meg. És megtanította nekünk, hogy a színház nemcsak szórakoztatás, hanem egyfajta társadalmi misszió is.

Az a régi fénykép, amelyen először megláttam Gyenesei István arcát, ma is ott lóg a falamon. Minden alkalommal, amikor ránézek, eszembe jut az a tehetséges művész, akinek a művészete arra tanít, hogy a szépség, az igazság és a jóság mindig megtalálható az életben, még akkor is, ha néha elrejtőzik.

Köszönet neked, Gyenesei István, hogy megmutattad nekünk a művészet valódi arcát. Az örökséged ma is él, és még sok-sok generáció számára fog inspirációt nyújtani.