Budapest augusztus 20.

Úgy érzem, mintha mindenki elmenekült volna a városból. Az utcák üresek, a szokásos forgatag elcsendesedett. A levegő forró és párás, mintha egy szaunában lennék.
Már napok óta várom ezt a nyaralást. Alig vártam, hogy kiszabaduljak a nyüzsgő városból, és egy kicsit kipihenjem magam. De most, hogy itt vagyok, nem tudom, mit kezdjek magammal.
Vettem egy hideg kávét, és leültem egy padra a Duna-parton. Nézem a vizet, ahogy csillog a napfényben. Az emberek fürdenek, napoznak, és általában jól érzik magukat.
De én nem tudom élvezni. Nem tudom, mi bajom van. Talán csak fáradt vagyok, vagy stresszes. Vagy talán csak hiányzik a párom.
Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem vagyok boldog. Nem tudom, mit keresek, és nem tudom, hogyan fogom megtalálni.
Eltelt egy kis idő, és a kávé kihűlt. Felállok, és eldobom a poharat. Elkezdtem sétálni a folyóparton, abban a reményben, hogy találok valamit, ami felvidít.
De semmi. Mindenki boldognak tűnik, de én nem. Mindenki élvezi a nyarat, de én nem.
Egyedül vagyok, és nem tudom, miért.