Dacia

Nem akarok hazudni, pici csalódást éreztem, amikor tegnap este megtudtam, hogy a Dacia Duster visszapillantó tükreinek holtterében nincs rejtett mogyorótartó. Igaz, nem nagy csalódásról van szó, hiszen már régen nem vagyok kisgyerek, aki a hétvégéket méhecskékkel és mókusokkal tölti az erdőben.
De aztán jött a megvilágosodás: a mogyorótól csak ideges és koszos leszek, a visszapillantó tükör holtterében viszont ott van egész Erdély!
A tükörben láttam egy méregzöld dombot, aminek a tetején még megmaradt egy foltnyi hó. Aztán egy hegyes-völgyes tájat, ahol végtelen szorgalommal kanyargott a szerpentin. Utána egy székely falut, a tetőkön füstölő kéményekkel, a kertekben gólyával, a kátyús utcákon kacsával. Aztán egy kisvárost, nagytemplommal, színpompás házakkal, a főtéren zenélő cigányzenekarral. Aztán egy folyót, melynek fölé bátran ívelt egy keskeny, köves híd. Aztán egy várat, egy kastélyt, egy katedrálist és egy operaházat.
Itt van nekem Erdély, a tükörben, a szemem előtt, mindig velem van, bármerre járok. Csak egy pillantást kell vetnem a visszapillantó tükörbe, és máris ott vagyok a hegyek között, a székelyek között, a szászok között, a románok között. Látom a zöldellő dombokat, az ezüstösen csillogó folyókat, a kék ég alatt békésen legelésző teheneket.
Egyszer egy férfi megkérdezte tőlem:
– Miért nem hazamész?
– Hazamentem – feleltem. – Mindennap hazamegyek.
Én haza szoktam menni napnyugtakor, amikor az égbolt az égett narancstól az ibolya mélylila színéig játszik. A nap a hegyek mögé bukik, a templomtoronyban harang szól, a falu fölött megnyugvás száll.
A tükörben látom az otthonomat. A családomat. A barátaimat. A múltat, a jelent és a jövőt. Látom az életemet.