Eső

Az eső... egy olyan jelenség, amelyre mindenki másképp reagál. Van, aki szereti, van, aki utálja, de nem tagadhatjuk, hogy van valami varázslatos ebben a kicsiny vízcseppek zuhatagában.

Nekem személy szerint mindig is tetszett az eső. Amikor esik, szeretek az ablaknál ülni, és nézni, ahogyan a cseppek végigperegnek az üvegen, alkotva egy furcsa szimfóniát. Szeretem a friss, nedves illatát, amely betölti a levegőt, és olyan, mintha minden élőlény megújulna utána.

Az esőnek van egyfajta megnyugtató hatása is. Amikor esik, nincs is jobb, mint egy forró csokoládés bögrével bekuckózni egy jó könyvvel. Ilyenkor a világ mintha megállna egy kicsit, és csak én létezem, a könyv és a zuhogó eső.

De nem csak a benti esőzést szeretem. Szeretek kimenni az esőben, és hagyni, hogy a cseppek az arcomon csúszkáljanak. Szeretem az eső után megmaradt tócsákban ugrálni, és hallgatni, ahogyan loccsannak a csizmáim alatt.

Az esőben való sétáknak van valami különleges varázsa. Olyan, mintha egy másik világba csöppenve járnék. A zajok valahogy eltompulnak, a színek pedig élénkebbnek tűnnek. Olyan, mintha csak én léteznék és az eső.

De az eső nem mindig ennyire idilli. Vannak olyan esetek is, amikor áztató eső esik, ami elől nincs hová menekülni. Ilyenkor nincs is más hátra, mint kiélvezni a pillanatot. Ilyenkor szeretek egy esőkabátot felvenni, és egyszerűen csak sétálni az esőben. Szeretem nézni, ahogyan a cseppek leperegnek a kabátomról, és szeretem az ázott fű szagát. Ilyenkor az eső már nem az öröm forrása, hanem inkább az elmélkedésé.

Az eső egy olyan jelenség, amelyre sokféleképpen lehet reagálni. Lehet szeretni, lehet utálni, de nem lehet tagadni, hogy van benne valami varázslatos. Számomra az eső az életöröm forrása, a megújulás szimbóluma.