Espanyol–mallorca

A Barcelona–Majorca járat volt életem első hosszabb repülőútja, de azóta eltelt közel 50 év alatt is az egyik legemlékezetesebb maradt. Nem is a repülés ténye miatt, sokkal inkább az előtt és után történek miatt.

A barcelonai repülőtéren, az indulás előtt hatalmas sorok kígyóztak az utasfelvételnél. Miután összeszedtem minden bátorságomat, egy hosszú várakozás után végül odaértem a pulthoz, ahol a kedves hölgy gyorsan átnézte az irataimat és feltette a nagy kérdést: „Kérem, vegye elő az útlevelét!” Megmerevedve bámultam rá, majd kontrollálhatatlanul a nadrágom szárába nyúltam, hátha véletlenül ott hagytam a doksit. Üres. A kezem reszketett, az agyam pedig megpróbálta feldolgozni a lehetőségeket: meghiúsult utazás, elszállt szabadság, csalódott szülők…

A hölgy türelmesen várt, miközben én idegesen kotorásztam a táskámban – hiába. A légiutas-kísérő is csatlakozott, és amikor látta kétségbeesésemet, megkérdezte, hogy mi a baj. Elmondtam. Ő mosolygott és megnyugtatott, hogy segít. Elvette a csomagomat és elindult az információs pulthoz. Valakivel beszélt, majd hozzám lépett és azt mondta: „Ha hajlandó a táskáját itt hagyni, mi megőrizzük, és holnap postázzuk a címére. Így el tud utazni, és mi megkeressük és eljuttatjuk Önnek az útlevelét. Rendben van így?”

A végsőkig kétségbeesett voltam, de úgy gondoltam, nincs más választásom. Bólintottam, és a légiutas-kísérő elvitte a táskámat. A kijelzőre néztem – az induláshoz már csak 10 perc volt hátra. „Futás!” – kiabálta a stewardess, én pedig teljes erőből száguldottam a kapu felé.