Hadas Kriszta temetése

A vasárnapi nap forró volt, de az emberek hosszú sorban álltak a Kozma utcai temető bejáratánál. Jöttek szépen, csendben, ahogy a barátokhoz, családtagokhoz illik. Ők is a mieink voltak, bár nem ismertük őket.
Hadas Krisztát kísértük utolsó útjára.
A temetés a legszebb helyen volt, a temető dombján, ahol a sírok és a fák között felhők vonultak át az égen, ahogy a gondolatok is bennem. A sír felett a fa levelei már sárgultak, egy madár időnként elénekelt egy sort, vagy csak megszólalt. Éreztem, mindenki a saját fájdalmát, gondolatát hozta magával, ami ilyenkor belefér, sőt, kötelességünk.
Kriszta ötvenhárom éves volt. Egyike volt azoknak, akikről szólnak az újságok, tévék, akiket felismernek az utcán, akiket szeretnek, csodálnak az emberek. És mindezek mellett egy anyuka, egy feleség, egy barát, egy közösség tagja volt. A halála mindannyiunkat sújtott, akik ismertük, szerettük, akik szórakoztunk vele, akiket meghatott a humora, a kedvessége. Őszintén szerette az embereket, és szerette a munkáját.
A búcsúztatás a családja kérésére nagyon bensőséges volt, csak a legközelebbi barátok, családtagok voltak jelen. A gyászbeszédet Kriszta lánya mondta, akinek minden szavából ott érződött az űrt, a hiányt.
Kriszta mindig is vidám, mosolygós volt. A temetésén is ezt éreztem, pedig már nem volt ott közöttünk. Szívekben tovább él, és örökké ott fog, ahova tartozunk, a közösségünkben.
Kriszta, nyugtára leltél, pihenj békében!