Horányi Juli, az a bizonyos ötéves

Amikor anyukáddal a játszótérre mentek, a macskát, a kutyát, a fát, a virágot, az autót mind-mind bemutattad neki egyesével a saját nevén. Még az apró bogarakat is, akiket ügyesen megfogtál kis kezeddel. A kedvenced mégis a bicikli volt, amelyen órákat tudtál tekerni. Eléggé nagy szó egy ötévesnek, aki még csak a nyáron tanult meg biciklizni. Erről természetesen mindenkinek el is meséltél, aki addig ott volt a játszótéren. Annyira lelkesen és részletesen számoltál be még a nyári biciklitanulásodról is, hogy tiéd lett az egész játszótér.
Szinte minden nap anyukáddal vagy a nagymamáddal mentél a „parkba”, ahogy te nevezted. Viszont az anyukáddal töltött időnek mindig volt egy hátránya. Nem tudtál nyugodtan játszani, mert ő mindig sepregetett, vagy a cigi füstjét fújta el magáról, ami persze teljesen idegesített téged egész idő alatt. Nem is értetted, miért nem lehet neki egy másik játékot választani.
A nagymamáddal más volt a helyzet. Ő sokszor vitt magával különféle növényeket, amiket ültetett, te pedig mellette segédkeztél, vagy épp virágokat árult. Máskor meg esti fáradtságát a padon ülve aludta át, miközben te jókat játszottál a barátnőiddel.
Egyik nap, amikor a nagymamád virágait árultátok a játszótér melletti lépcsőn, egy ismerős fiú odaszólt neked, hogy „hugyos vagy”. Te nem értetted, mit jelent, de látszott az arcán, hogy nem kedves dolgot mondott. Meg is kérdezted, hogy miért mondja ezt, de felállt és elment. Te pedig sírva mentél anyukádhoz, hogy átöleljen. Anya megnyugtatott, hogy ne foglalkozzak vele, hiszen téved.
Hogy mennyire tévedett, azt öt évvel később tudtad meg, amikor újra találkoztatok a fiúval, akit nem is ismert fel. Ekkor már tizenegy éves volt, te pedig tizenhat. Barátok lettetek, és rengeteget játszottatok és beszélgettetek, amíg el nem költöztek a városból. Azóta is leveleztek.
Nemrég viszont anya mondta el neked, hogy miért mondta azt az ismerős fiú öt évvel ezelőtt, hogy „hugyos vagy”. És hogy mekkora tévedés volt ez. Ugyanis az anyukád úgy gondolta, hogy talán azért mondhatta, mert nem vagy magyar.
Azt már te is tudtad, hogy Magyarországon születtél, magyar állampolgár vagy, magyar az anyanyelved, és a családod is magyar. De azt nem tudtad, hogy nem magyar származású vagy.
Nem tudtad, hogy anyukád és az apukád is adoptált. És hogy anyukád nem is tudja, kik a szülei. Csak azt, hogy a Szovjetunióból származik.
Anyukád örökbefogadásának történetét már akkor hallottad, amikor kicsi voltál, de akkor még nem értetted. Most viszont minden értelmet nyert. És most már tudod, hogy miért nem úgy nézel ki, mint a többi osztálytársad. Miért nem szőke és kék szemű vagy, mint ők, hanem fekete hajú és barna szemű.
És most már az is érthető számodra, hogy miért szidta meg anyukád a kövér pizzás fiút az iskolában, amikor az azt mondta neked, hogy „csernobili”. És hogy miért vált ki belőle olyan erős reakciót, amikor a középiskolában valaki megjegyzést tett arra, hogy nem tudsz magyarul olvasni.
Most már érted, miért mondták ezeket. Nem rosszindulatból, hanem tudatlanságból. És most már tudod, hogy ezek a megjegyzések nem téged jellemeznek, hanem őket.
És most, hogy tudod, kik vagy te valójában, büszke vagy rá. Büszke vagy a származásodra, a családodra, és arra, hogy magyar vagy.