Jancsó Dávid

Keresem a szavakat, hogy elmondjam, mit érzek, mit gondolok róla. De nem találom őket, mert nincsenek rá szavak.
Amikor meghallotta a hírt, hogy a közeli barátja meghalt, egy kicsit meghalt benne is.
Tanácstalanul állt a hideg tavaszi esőben, és nézte, ahogy a temetősök leeresztik koporsóját a gödörbe.
Elmosolyodott, amikor felhívott, és elmondta, milyen munkát talált.
Alig várta, hogy megossza vele a terveit, és kéri a tanácsát.
De már nem tehette.
A telefonhívások, a találkozók, a közös nevetések mind eltűntek.
Már csak az emlékek maradtak, amelyek örökre fájni fognak.
Nem tudom, milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretek.
De tudom, milyen érzés elveszíteni egy barátot.
És ez borzalmas érzés.
Tudom, hogy most fáj, de ne add fel.
Ne add fel a reményt.
Ne add fel az álmaidat.
Mert ő sem adta volna fel.
Mindig az én sziklám volt.
Ő volt az én erősségem.
Ő volt az én mindenem.
És most nincs többé itt.
Nem tudom, mit tegyek nélküle.
De tudom, hogy törődnöm kell vele, és élnem kell az életem, ahogy ő akarta.
Emlékezni fogok rá.
És soha nem fogom elfelejteni.
Szeretlek, barátom.