Kempf Zozo

Az est unalmas, mint a döglött hal. A tévét nézem, de nem tudok összpontosítani. A gondolataim elkalandoznak. A múltba révednek.

Kempf Zozo. Ez a név már évtizedek óta kísért. Egy szellem, aki nem akar békén nyugodni. Egy legenda, ami élénken él az emlékezetemben.

Hatévesen egy szerény faluban nőttem fel. A nyári esték a szabad ég alatt teltek, játszadozással és nevetéssel. Egyik nap a barátaimmal az erdő szélén játszottunk, amikor egy öregasszonyt pillantottunk meg egy botra támaszkodva.

"Tudjátok, ki az a Kempf Zozo?" - kérdezte rekedt hangon.

A tekintetünk találkozott, és egy hideg borzongás futott végig a gerincemen. Nem, nem tudtuk, ki az a Kempf Zozo.

Az öregasszony elmesélte nekünk Zozo legendáját. Egykoron ő volt a falu leggazdagabb embere, aki hatalmával és kegyetlenségével híresült el. Egy éjszaka titokzatos körülmények között meghalt. Azóta a szelleme állítólag az erdőben kísért, bosszút állva azokon, akik az útjába akadnak.

A gyerekkoromban Zozo neve a félelem szinonimájává vált. A szülők óvták a gyerekeiket, hogy ne menjenek egyedül az erdőbe, mert Zozo elragadhatja őket.

Tizenhárom éves koromban családommal egy másik városba költözött. A Kempf Zozo-féle történetek lassan elhalványultak az emlékezetemből. De egy téli este, amikor az erdő mellett sétáltam, egy ismerős borzongás futott végig a testemen. Valami azt súgta, hogy nem vagyok egyedül.

Megfordultam, és egy sötét alakot pillantottam meg. Magas volt és vékony, hosszú, fehér gallérral. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és azonnal tudtam: ez Kempf Zozo.

Elöntött az iszonyat. Megfordultam és futni kezdtem, de a lábaim mintha betonba gyökereztek volna. Zozo utánam eredt, lassan és könyörtelenül. A lélegzetem elakadt, a szívem a torkomban dobogott.

Végső erőfeszítéssel kiszabadítottam magam a rémületből és tovább rohantam. A házamhoz értem, és bezártam az ajtót. A kulcsot kétszer is elfordítottam a zárban. De még akkor is hallottam Zozo lépteit az ajtó előtt.

Azóta eltelt sok év, de Kempf Zozo szelleme még ma is kísért. Néha, amikor egyedül vagyok az erdőben, még mindig érzem a jelenlétét. De már nem félek. Tudom, hogy Zozo csak egy legenda, egy rémálom, ami a gyerekkoromból maradt meg.

De mégis, a története egy örök emlékeztető arra, hogy a félelem hatalmas erő lehet. De ha elég erősek vagyunk, hogy szembenézzünk vele, akkor legyőzhetjük.