Keresztesi Péter

Sokat jártam vele inni a telhetetlen éjszakákban, és a buja hajnalokban. Szinte elválaszthatatlanok voltunk, mindenhova együtt mentünk: színházba, moziba, koncertekre. Ő volt az, akivel megosztottam a legelvetemültebb és legérzelgősebb titkaimat, és aki ott volt velem a legnehezebb pillanataimban.

Aztán egyszer csak nem volt többé. Elment, és egyedül hagyott a nagy semmivel. Hiába kerestem, nem találtam meg sehol. Eltűnt, mint egy délibáb, egy emlék, ami csak az én fejemben létezik.

Keresztesi Péter volt az, aki a legtöbbet jelentette nekem. Ő volt a bátyám, a legjobb barátom, a lelki társam. És most nincs többé. Az estek már nem olyanok nélküle, a reggelek unalmasak és üresek. A városon úgy sétálok, mint egy idegen, aki nem ismeri a környéket.

Mindent megadnék, hogy újra láthassam őt. Csak egy percre, csak egy pillanatra. De tudom, hogy ez nem lehetséges. Már soha nem lesz olyan, mint régen. Az életemnek az a fejezete lezárult, és nekem el kell fogadnom.

De nem tudom. Nem tudom elengedni őt. Még mindig várom, hogy egyszer csak újra felbukkanjon valahonnan, és mindent úgy csináljunk, mint régen. De ez nem történik meg. Keresztesi Péter nincs többé.

És nekem tovább kell élnem nélküle. Egyedül kell megbirkóznom a fájdalommal, az emlékekkel és az ürességgel. De megteszem. Megtegyem, mert tudom, hogy ő ezt akarná.

Nyugodj békében, Peti! Soha nem felejtelek el.