Kiss Ádám

Vannak olyan emberek, akiknek a puszta léte felzaklatja a lelkem. Nem a rosszindulatuk vagy a gonoszságuk miatt, hanem azért, mert olyan könnyedén élik az életüket, mintha nem is volna súlya. Olyan könnyedséggel siklanak át az akadályokon, hogy az már szinte sértő. Ráadásul még viccelődnek is közben, mintha csak egy kellemes sétáról lenne szó.
Én nem vagyok ilyen. Én minden lépést megfontolok, minden döntéssel napokig kínlódom. Félek a kudarcoktól, és rettegve várom a kihívásokat. Számomra az élet egy küzdelmes út, tele akadályokkal és buktatókkal.
És akkor itt van ez az Ádám. Mintha egy másik bolygóról érkezett volna. Semmi sem hatja meg, semmilyen probléma nem túlságosan nagy számára. Egyszerűen csak teszi a dolgát, és közben még mosolyog is.
Úgy irigylem őt! Bárcsak én is ilyen könnyedén vehetném az akadályokat. Bárcsak én is tudnék nevetni a nehézségeken. De nem megy. Én csak kínlódom és szenvedek, miközben ők szárnyalnak mellettem.
Néha azt gondolom, hogy valami baj van velem. Miért nem tudok én is ilyen lazán venni az életet? Miért nem tudok én is mosolyogni a kudarcok láttán?
Aztán rájövök, hogy csak más vagyok. Nem vagyok rosszabb, csak más. Nem arra születtem, hogy könnyedén vegyem az akadályokat, hanem arra, hogy megküzdjek velük. És ez így van jól.
Mert a nehézségek tesznek minket erősebbé. Az akadályok által tanulunk és fejlődünk. És a végén az a fontos, hogy elérjük a célunkat, nem az, hogy mennyire könnyen tesszük azt.
Szóval, köszönöm Ádám. Köszönöm, hogy megmutattad nekem, hogy van más út is. Köszönöm, hogy emlékeztettél arra, hogy a nehézségek nem feltétlenül bajok, hanem lehetőségek.
És most megyek is, és megküzdök a saját nehézségeimmel. Mert én egy harcos vagyok, és nem adom fel.