Krúbi

Kétkedve figyeltem, ahogy a vályogvető férfi egy kőmasszával üti vertfokra az agyagos földet. Az eső keményre paskírozta a szántót, de a férfi csak gyúrja és gyúrja a nedves földet, idomítja a kemény sziklatömbbel. Vajon mit lát bele ebbe a szürke masszába? Hogy lehet ebből házat építeni?
Az építkezés zajától hangos a falu. Murmoló szavak, énekszó és kacagás keveredik a kalapácsok kopogásával és a forró téglalapok repedésével. Mindenki itt van, aki számít, és én is itt vagyok, egy nehéz falap mellett kuporogva. Szégyellem magam, amiért tízéves fejjel egy ilyen haszontalan hobbim van, mint a rajzolás. Ez a nap a falusi élet igazi ünnepe, és én ahelyett, hogy segítenék felhúzni a házat, itt ücsörgök, és a falapra egy szomorú arcú lovat firkálok.
- Mit csinálsz itt, fiam? - szól oda nekem a szomszéd bácsi, aki a vályogvető mellett dolgozik.
- Semmi különöset, bácsi. Csak rajzolok.
- Rajzolsz? - kérdezi döbbenten. - De hát olyan ügyesen csinálod! Hadd lássam csak!
Rámutat a falapra, ahol a szomorú ló még mindig ott áll a papíron.
- Ööö... ez nem valami szép - dünnyögöm magamban, és elrejtem a rajzot a szemei elől.
- Dehogynem - mondja a bácsi mosolyogva. - Ez gyönyörű!
Elveszem tőle a falapot, és odaadom neki.
- Nesze, bácsi - mondom. - Ajándékba adom.
A bácsi elmosolyodik, és magához öleli a falapot.
- Köszönöm, fiam - mondja. - Ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam.
Meglepődöm a szavain. Nem gondoltam, hogy egy ilyen egyszerű rajz ennyire örömet tud szerezni valakinek.
A bácsi elmegy, én pedig ott maradok a falap mellett, és a szomorú lóra nézek. Így már nem tűnik olyan szomorúnak.