Latinovits Zoltán

Tudjátok mit? Baromira hiányzik Latinovits Zoltán. A színpadról, a filmvásznakról. Alakításait csodálva, néha együtt sírva, olykor együtt nevetve.
Hiányzik az a csodálatos hangja, ami olykor lágyan simogatott, de tudott harsogni is, amikor kellett. És persze az a tekintet, ami szinte magába szippantott. Ha ránézett az emberre, úgy érezte, mindent tud róla, a legapróbb gondolatát is kitalálja.
Hiányzik a humora, amivel elfeledtette velünk a hétköznapok gondjait. De hiányzik a komolysága is, amivel a legfontosabb kérdéseket feszegette, elgondolkodtatott minket. Egy nagy művész volt, aki nemcsak szórakoztatott, hanem nevelt is.
Persze nem volt szent, voltak hibái, de ki az, akinek nincsenek? Én csak a szépre, a jóra emlékszem, arra, ami miatt szerettem őt. És ez a szeretet ma is megvan bennem.
Ezért is szeretek elmenni a sírjához. Ott érezhetem közel magamhoz. Ilyenkor mindig eszembe jut az a szép vers, amit róla írtak:
„Nem halt meg, aki így él a szívekben.
Nem múlik el egy perc az életéből,
Nem vesznek el dalai és versei.”
Igen, Latinovits Zoltán nem halt meg. Él a szívekben. Az én szívemben is. És remélem, a tiétekben is.