Menekülésre ítélve

A szívem a torkomban dobogott, ahogy a sötét, nedves alagúton botorkáltam. Minden lépéssel közelebb kerültem az ismeretlenhez, és a rettegésem is nőtt. Nem tudtam, mire számítsak, de tudtam, hogy menekülnöm kell.
A menekülés nem volt választás, hanem egy kényszer. Az életem volt a tét, és bármit megtennék, hogy megóvjam. Az alagút hosszú és sötét volt, és a levegő nehéz volt a félelem és a kétségbeesés szagától.
Egy hang hallatszott a fejemben: "Menekülj! Menekülj, amíg tudsz!" A hang sürgető volt, kétségbeesett. Nem tudtam, kinek a hangja, de követtem.
Óráknak tűntek, mire végre elértem az alagút végét. Egy fényes, vakító helyre léptem ki, és elvakított a napfény. Lassan hozzászoktam a fényhez, és körülnéztem. Egy hatalmas, zöld mezőn álltam, virágok mindenfelé. A levegő tiszta és friss volt, és a madarak énekeltek a fejem felett.
Szabad voltam! Megszabadultam a sötétségből és a félelemből. Egy új kezdet várt rám, egy új élet.
Nem tudom, mi vár rám a jövőben, de biztos vagyok benne, hogy jobb lesz, mint a múlt. Megtanultam, hogy még a legsötétebb időkben is mindig van remény. Még a menekülésre ítéltek is megtalálhatják a szabadságot.