Mi köze van a pici Lénának a punkhoz, a jazzhez és az Operaházhoz?

A rengeteg soproni mese közül ez az egyik kedvencem, mert ebben egy rendkívüli emberi sorsa és a város múltjának egy színes darabkája fonódik össze.
Kislányként a Lőverek magasából néztem le a várost, és azt képzeltem, hogy az Opera utcában, a copfos kislányok és rövidnadrágos kisfiúk között én is ott ballagok kézen fogva a mamámmal, aki a hangját melegíti, és minden járókelőnek jókedve lesz az ő énekétől.
Aztán eltelt sok év, és már én is felnőtt nőként sétáltam azon az utcán. A csöndes délutánon a fák lombjai zizegtek az enyhe szélben, és a házak homlokzata tükrözte vissza a nap utolsó sugarát. Olyan volt, mintha a város mágiája bármikor előhívhatóvá válna. Ebben a pillanatban jött velem szembe egy idősödő házaspár. A férj a feleség kezét fogta, és mosolyogva beszélgettek. A hölgy haját copfokba fonta, és egy egyszerű, de elegáns ruhát viselt. Amikor elhaladtak mellettem, a fülükbe csapódott az Opera egyik sztárjának hangja, aki éppen a Tosca egyik áriáját énekelte.
Megálltam, és néha utánuk néztem. Éreztem, hogy egy különleges pillanatnak lehettem tanúja. A férfi a híres operaénekes, Vokál László volt, a felesége pedig Szabó Csilla, aki maga is színésznő és énekesnő. Sokáig éltek abban a házban, és a város életének részei voltak.
Vokál László halála után nem sokkal Csilla elköltözött, de ott maradt a város szívében, hiszen a hangja az operaházban és a soproniak emlékezetében él tovább.
Pár nap múlva egy régi barátjával találkoztam, aki szintén a Lőveren nőtt fel, de most már Budapesten él. Ő mesélte el, hogy Csilla ma már a 90. évében jár, és bár a járvány miatt ritkán jár ki, a tavasz beköszöntével biztosan ott lesz a Lőverekben, a kedvenc padjánál, ahonnan a várost nézi.
Elhatároztam, hogy felkeresem őt. Egy szép napon felmentem a Lőverekbe, és a kilátó felé sétáltam. A bástyánál megálltam, és körbepillantottam. Onnan fentről Sopron egész csodálatos volt. A háztetők, a tornyok, a fák, a parkok – minden olyan színes és szép volt, mint egy festményen.
És akkor megláttam Csillát. Ott ült a kedvenc padján, és ugyanúgy nézte a várost, mint ahogyan én gyerekkoromban elképzeltem. A szeme ragyogó volt, és az arca tele volt életörömmel. Odasétáltam hozzá, és bemutatkoztam. Elmondtam neki, hogy a Lővereken nőttem fel, és hogy mindig is csodáltam a hangját. Csilla mosolygott, és megkérdezte, hogy hívnak. Amikor megmondtam, hogy Léna, azt mondta, hogy ez egy szép név.
Elkezdtem mesélni neki az életemről, és ő is elmondta az övét. Kiderült, hogy a pályafutása elején nem az operában szeretett volna énekelni, hanem a jazz vonzotta. Később mégis az Opera mellett döntött, mert úgy érezte, hogy ott jobban ki tudja bontakoztatni a tehetségét. Ám a jazz szeretete megmaradt, és a férjével együtt sokszor jártak jazzklubokba.
Aztán elmesélte, hogy a punkzenét is imádta, és egyszer még koncerten is volt. A haverjai vitték el, és ő ott ragadt a tömegben, és csak bámulta a színpadon ugráló-rohangáló zenészeket. És bár soha többé nem ment punkkoncertre, az élmény örökre megmaradt benne.
Csilla nemcsak az ő történetét mesélte el, hanem Sopron múltjának egy darabkáját is. Az Operaházat, a koncerteket, a jazzklubokat, a punkkoncerteket – mindezekről olyan színesen és élénken mesélt, mintha csak tegnap történtek volna.
A nap már lemenőben volt, amikor eljött az ideje, hogy induljak. Csilla megfogta a kezem, és azt mondta: „Jöjj még el hozzám, Léna. Örülök, ha valaki meghallgatja a meséimet.”
Megígérem, hogy elmegyek, Csilla. Elmesélem neked a saját történetemet, és te mesélsz nekem még a régi Sopronról. A Lőverekről, az Operaházról, a jazzklubokról, a punkkoncertekről. Mert ezek a mesék a városunk múltjának, jelenének és jövőjének fontos részei.