Nő a létszám az irodámban, mi lesz velem, a titkárnővel?

A celofántáska jól pakolható. Már három nagyobb irodai részleg is rám költözött.

Mikor kell több titkárnő?

Amikor a cég nő és nincs több asztal, ahová le lehetne ültetni az új kollégákat. A titkárnői szoba nem azon a szinten van, mint a többieké. Vannak, akik eljönnek hozzám, de vannak, akik nem. Nevezzük őket igényeseknek. Szólok a menedzsernek, menedzser szól a vezérnek, vezér az igazgatónak, hogy bizony, aranytojást tojó titkárnőt kellene venni, mert bizony lassan elviszi a felét a munka. Mire az információ eljut vissza, én már teljesen fel vagyok töltve. Vagy nem.

A cégnek, ahol dolgozom, három irodahelye van. Az én szobám a legsarkosabb, a legeldugottabb és a legnyugalmasabb. Ez is egyéni preferencia kérdése.

Nem véletlenül írtam a celofántáska szót, most is van nálam egy a laptopom mellett - a fontos dolgokat abba szoktam tenni, (pert, tartalékot, gyógyszert, pénzt, döglött tököt), amit viszek magammal, ha átköltöztetek valahova.

A helyemen lényegében négy fő helyett dolgozom, mert az egyik, Félix, már egy éve szabadságon van, nem tudni, hogy mikor és merre jön vissza. Az ő feladatait a többiek is tudják csinálni, csak nem szívesen, mert az drónozással jár. A drón a cég alagsorában van, ami az épület hátsó udvarán van megközelíthető, fűtetlen és nyáron csótányos.

Az ötödik kollega, Rozi már négy éve nyugdíjas, ő is csinál néha ezt-azt, de ő már kizárólag csak a saját asztalánál hajlandó dolgozni, ki nem mozdul onnan, de ha drukkol a Fradi, akkor másfél órával korábban távozik.

Most négyen vagyunk hivatalosan. Több a nő, több a balhé. (Ez sajnos igaz.) Távolról szép az összhang, de közelről látom, hogy nem az a helyzet. A három nő nem bírja egymást, pedig mindhárom nagyszerű nő, de az én helyemen nehezen tudnak együtt dolgozni. Mert itt több a munka, mint kéne, és sok apró, bosszantó dolog van, amivel sokat kell foglalkozni.

Én csak csinálom a dolgom, nem szólok bele, nem kottyogok, nem hőbörögök, nem csörtetem a bajszomat. Még a legszörnyűbb, legrosszabb napomon sem. (És abból azért volt már párat.) De az utóbbi időben egyre nehezebb, mert már mindenki úgy érzi, hogy az ő feladata a legfontosabb. És megtanultam, hogy ez nem így van.

Én nem szeretek hazavinni munkát, mert otthon van egy másik munkám, a család, akiket szeretek és fontosak. Meg nagyon kell a pénz, a 13. és 14. fizetés, amit csak akkor kapok, ha nem kérek szabadságot. Úgyhogy ez a plusz munka így minden nap többlet pénzt jelent a háztartásnak.

Ha szerencsém van, akkor ez nyáron véget ér, mert visszajön Félix. Ha nem, akkor ősszel, mert akkor indul a kisebbik gyermekem is iskolába. És akkor végre nyugtom lesz.