Nem tudok sírni

Egyszerűen nem megy. Az évek során megtanultam, hogyan kell megmutatni az érzelmeimet, hogyan kell szimulálni a sírást egy színpadi darabban vagy egy filmfelvétel során. De valódi érzelmi mélységből eredő könnyeket még soha nem sikerült produkálnom.

Nem arról van szó, hogy ne éreznék semmit. Sőt, gyakran olyan intenzíven élek át érzelmeket, hogy az már majdnem fáj. De valamiért a sírás mindig elől elzár nekem.

Talán túl gyakorlatias vagyok. Amikor valami felzaklat, az első gondolatom az, hogy mit kell tennem. Megoldást keresek, nem pedig érzelmi kitörést.

Vagy talán túl érzékeny vagyok. Félek attól, hogy ha megengedném magamnak, hogy sírjak, akkor nem tudnék megállni. Elveszíteném az irányítást, és teljesen összeomlanék.

Akárhogy is legyen, ez a képtelenség, hogy sírjak, mindig is zavart és megijesztett engem. Olyan, mintha valami fontos darabja hiányozna nekem. Mintha nem lennék képes teljes mértékben megélni az emberi tapasztalatot.

De aztán eszembe jutott valami. Sírással nem mindig a szomorúságot fejezzük ki. Kiürülhetünk vele dühből, frusztrációból, örömből is. Lehet gyógyító, felszabadító.

Szóval elkezdtem gyakorolni. Nem a szomorú dolgokra gondoltam, hanem arra, ami boldoggá tett. Számomra kedves emberekre, szép emlékekre. És lassan, de biztosan jöttek a könnyek.

Nem voltak bőségesek, de már valami. Elég ahhoz, hogy megéreztessem velem, mire is vagyok képes.

És most már tudom, hogy nem kell sírnom ahhoz, hogy ember legyek. Az érzelmeim teljes spektrumát át tudom élni, még akkor is, ha ezek néha nem úgy nyilvánulnak meg, ahogy mások elvárják.

Mert az érzelmek nem egyforma módon hatnak mindenkit. Nem mindenki tapasztalja őket ugyanúgy. És ez így van jól.

Szóval nem aggódom többé amiatt, hogy nem tudok sírni. Mert tudom, hogy az érzelmeim ugyanúgy valósak és érvényesek, mint bárki másé.

És ha valaha is szükségét érzem, hogy sírjak, akkor már tudom, hogyan csináljam.