Olyanok voltunk, mint két borsó! - Elmesélem, mi lett a vége a nővéremmel való barátságomnak

Szerintem nincs is annál jobb dolog a világon, mint egy testvér. Mindig ott van, számíthatsz rá, a legnagyobb barát, akit el lehet képzelni.

Emlékszem, gyerekkorunkban szinte mindig együtt voltunk. Játszottunk, titkolóztunk, nevettünk és sírtunk. Mindenről tudtunk egymást, és mindig kiálltunk egymásért. Olyanok voltunk, mint két borsó.

Aztán ahogy nőttünk, lassan-lassan megváltoztak a dolgok. A húgom több időt kezdett a barátaival tölteni, én pedig a saját életemmel voltam elfoglalva. Egyre kevesebbet beszéltünk, és egyre ritkábban találkoztunk.

Néha még megpróbáltam közeledni felé, de úgy éreztem, már nem érdekelte. Mintha elhidegült volna tőlem. Fájt, de elfogadtam, hogy a dolgok változnak, és nem erőltettem tovább.

Így telt el néhány év. Mostanra már mindketten felnőttek vagyunk, és a saját életünket éljük. Vannak gyermekeink, házastársaink, és a régi összetartásnak már csak a szép emlékei maradtak.

Még mindig szeretem a húgom, és tudom, hogy ő is szeret engem. De az a szoros kötelék, ami gyerekkorunkban összefűzött minket, valahol elveszett az idő sodrásában.

Vannak, akik azt mondják, hogy ez természetes. Ahogy az ember felnő, a testvérek hajlamosak eltávolodni egymástól. De azért mégis elszomorít, hogy nekünk is így alakult.

Sokszor gondolkodom azon, hogy mi lehetett az oka. Talán az, hogy nem tudtunk lépést tartani egymással? Vagy az, hogy eltérő úton jártunk? Vagy egyszerűen csak az, hogy az idő mindent megváltoztat?

Nem tudom. De amit tudok, az az, hogy bármilyen is legyen az oka, mindig is sajnálni fogom, hogy már nem vagyunk olyanok, mint régen. Hogy már nem vagyunk olyanok, mint két borsó.