Pálos Péter

Sokáig éltem abban a hitben, hogy a zenehallgatás csak elfoglaltság, időtöltés, ami jól jön utazás közben, vagy ha valami mást is csinálok közben.
Aztán egy éjszaka történt valami. Nem volt se utazás, se elfoglaltság, csak a zene. Meg a csönd. Óriási csönd.
Kint minden aludt, én pedig csak ültem a sötét szobában, a fotelben, és csukva a szemeimmel hallgattam a Vivaldit.
A zenekar már rég elhallgatott, de a zene még áradt felém, hullámokban, mint a tenger. Éreztem, ahogy a hangok elárasztanak, körülölelnek, átölelnek. Minden egyes hang egy-egy csöpp élet volt, áradó fény, tápláló energia. Remegtem, zakatolt a szívem, potyogtak a könnyeim.
Rájöttem, mitől sírok. Ráébredtem, hogy a zene élő és érző lény, aki most csak nekem játszik, csak nekem mondja el a történetét.
Azt hiszem, ekkor ismertem meg először a Létezőt, az Örökkévalót, azt, aki nincs kötve téridőhöz, aki megszólal a patak csobogásában, a szél susogásában, a madarak énekében, és a zene hangjaiban.
Azóta többször is átéltem ezt az érzést. De már nem a sötétségben, csöndben, hanem a nappal fényében, a világ zajában is.
Ott van az ablakom alatt a fa, s ha meghallom a levelei susogását, elgondolkodom rajta, hogy ez is a zene, a Létező szava.
És ha a villamos kerekei csattognak az utcakövön, azt is dallamként hallom. Sőt, ha beszélek valakivel, az ő hangja is dallammá válik, amit öröm hallgatni.
Mert a zene nemcsak hangokból áll. A zene egy nyelv, amit mindenki megért. Egy nyelv, amin a Létező szól hozzánk, minden pillanatban, mindenhol.
Ha odafigyelünk, meghalljuk.
Ha nem figyelünk oda, akkor is szól, de nem halljuk. Akárhogy is, ő mindig ott van.
És vár ránk.