Pléh csárda

A régi, rozsdás pléhből készült csárda ott állt a puszta végeláthatatlan közepén, mint egy reményvesztett óriás. Falai megviselt lepellel borították, amelyet az idő viharai fakítottak meg. Ablakai sötétek és üresek voltak, mintha lelkek költöztek volna ki belőlük. Egykoron biztosan zsúfolt volt, élettel és vidámsággal teli, de most csak az elmúlt idők szellemmaradványai kísértettek benne.
A nap lemenőben volt, és én egyedül lovagoltam a pusztán át. A nap utolsó sugarai megvilágították a csárda falait, és egy pillanatra életre keltették az öreg épületet. Láttam a szélben lobogó pléht, a kopott falakat, és az ablakok mélyén sötétlő üregeket.
A kíváncsiság egy hullámában leszálltam a lovamról, és odakötöttem egy rozsdás cövekhez, ami a csárda közelében állt. Megragadtam a rozoga kilincset, és lassan kinyitottam az ajtót. A csarnok sötét és poros volt, a levegőben sűrű dohszag terjengett. Egyetlen bútor sem volt, csak néhány törött szék és asztal hevert szétszórva a földön.
Ahogy beljebb mentem, hallottam egy neszt a hátsó szobából. Megszaporáztam a lépéseimet, és benyitottam az ajtón. Egy öregasszony ült egy fotelben, a kezében egy tűvel hímzett. Meglepettnek tűnt, amikor meglátott, de hamar visszatért a mosolya.
- Jó estét - köszöntöttem. - Megengedi, hogy itt aludjak az éjjel?
- Természetesen, fiam - mondta. - Itt már rég nem járt idegen. Fáradj csak beljebb.
Egy pókhálós ágyhoz vezetett, és rámutatott egy szekrényre, ahol friss lepedőket találtam. Míg én lefeküdtem, ő elment forralni egy kanna teát.
Amikor visszaért, a tea illata belengte a szobát. Leültünk az ágyam mellé, és elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy az öregasszony egykoron a csárda tulajdonosa volt. Férjével együtt üzemeltették, és messze földön híresek voltak a finom ételeikről és a jó borukról.
- De aztán jött a háború - mondta az öregasszony. - A férjemet elvitték, és a csárda vendég nélkül maradt. Én pedig már túl öreg vagyok ahhoz, hogy egyedül vigyem tovább.
Érthettem a szomorúságát. A háború sok mindent elpusztított, és ez a csárda is az áldozatai közé tartozott. De nem akartam tovább szomorkodni, így elbúcsúztam az öregasszonytól, és lefeküdtem aludni.
Ám hiába voltam fáradt, nem tudtam elaludni. Az öregasszony szavai ott visszhangzottak a fejemben: "A férjemet elvitték, és a csárda vendég nélkül maradt." Gondoltam azokra az emberekre, akik egykoron itt éltek és dolgoztak. A nevetésükre, a beszélgetéseikre, az egyszerű életükre. És most ez az épület üresen állt, az emlékük elhalványult az időben.
Éreztem, hogy valamit tennem kell. Nem hagyhatom, hogy ez a csárda itt maradjon az enyészetnek. Felálltam az ágyból, és odamentem az ablakhoz. Kinyitottam, és kiléptem a pusztába.
Az éjszaka csillagfényes és tiszta volt. A csárda falai feketén rajzolódtak ki a tájra. Egy mély levegőt vettem, és elindultam a pusztán át.
Órákig bolyongtam, mire találtam, amit kerestem. Egy kis, elhagyatott falu volt, a csárdától néhány kilométerre. A házak üresen álltak, az ablakok betörve voltak. De a falu közepén egy kis templom állt, amely még mindig ép volt.
Bemenetem a templomba, és körülnéztem. A padsorok porleptek voltak, a falakon penészfoltok éktelenkedtek. De az oltár még mindig állt, és rajta egy nagy kereszt.
Leültem az egyik padra, és imádkozni kezdtem. Kértem Istent, hogy segítsen nekem visszaállítani a csárdát. Kértem, hogy segítsen nekem vendégeket szerezni, és hogy ez az épület ismét élettel teljen meg.
Imádkoztam sokáig, amíg a nap fel nem kelt. Amikor kijöttem a templomból, a napsugarak megvilágították az elhagyatott falut. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az épületek újraélednének, mintha az emberek visszatérnének.
Tudtam, hogy ez csak egy álom, de mégsem tudtam lemondani róla. Hittem benne, hogy egyszer ez a kis falu ismét élettel telik meg. És hittem benne, hogy a Pléh csárda újra a régi fényében fog ragyogni.
Visszatértem a csárdába, és elmeséltem az öregasszonynak a terveimet. Meglepődött, de láttam a szemében a remény szikráját. Együtt dolgoztunk azon, hogy felújítsuk az épületet, és vendégeket szerezzünk.
Nehéz munka volt, de megérte. Egy évvel később a Pléh csárda ismét megnyitotta kapuit. Vendégek érkeztek messze földről, hogy megkóstolják a finom ételeket és a jó bort. Az öregasszony újra boldog volt, és én is örültem, hogy segíthettem feléleszteni ezt a régi épületet.
A Pléh csárda története egy emlék arra, hogy még a legelhagyatottabb helyeket is vissza lehet állítani. Egy emlék arra, hogy a remény még a legnehezebb időkben is él.