Psg–le Havre, avagy a futball, ami az életem

Tudjátok, mikor ébredtem rá, hogy végleg elvesztem a le Havre iránt? Amikor a múlt héten lementem megnézni egy meccsüket, és rájöttem, hogy a csapat alig játszik. Csak álldogáltak a pályán, miközben a PSG úgy lőtte a gólokat, mintha nem lenne holnap. 2 évet töltöttem Le Havre-nál, és ez idő alatt megtanultam szeretni a futballt. A mérkőzések a lelkem legmélyére hatoltak, és még a vereség is felemelő volt. De az, amit most látok, az nem futball. Ez csak egy üres játék, aminek semmi köze a szenvedélyhez, amely egykor a klubot hajtotta.
Hogy miért hagytam ott a le Havre-t? Nos, számomra a futball már nem csak egy játék volt. Ez volt az életem. Minden egyes meccsen a szívem szakadt meg, minden egyes gólnál úgy éreztem, mintha én rúgtam volna. De a klubban történt változások miatt már nem éreztem, hogy idetartozom. Az új edzőnek más elképzelései voltak, és én nem voltam a tervei része.
De nem bánom, hogy elmentem. mert megtaláltam az új otthonom a PSG-nél. Itt olyan játékosokkal játszom, akik ugyanolyan szenvedélyesen szeretik a futballt, mint én. Itt olyan edző keze alatt dolgozhatok, aki hisz bennem, és olyan szurkolók előtt játszhatok, akik mindig hisznek bennem, még a legnehezebb időkben is.
A PSG nem csak egy futballklub számomra. Ez a családom. Ez az az otthon, amelyről mindig is álmodtam. És bár soha nem felejtem el a le Havre-ban töltött időt, tudom, hogy itt a helyem. Mert itt vagyok otthon.
Hogy mit gondolok a le Havre jövőjéről? Nem tudom. De remélem, hogy egy nap visszatérhetnek a régi fényükhöz. Mert a futballnak a szenvedélyről és a győzelemről kell szólnia. És a le Havre-nál ez a szenvedély és ez a győzelem mindig is ott volt.