Egy jéghideg téli reggelen, mikor a hó csillogott a napfényben és a világ el volt varázsolva a téli csodaálomtól, a hegyekben egy magányos rozsomák lopakodott az erdőn át. A gyönyörű hótakaró alatt a levelek ropogtak a lábai alatt, ahogy óvatosan lépegetett a fák között. A rozsomák éles érzékei segítették, hogy könnyen észrevegye a környezetének legkisebb változásait is.
A préme olyan volt, mint egy finom bunda, amely megvédte a hidegtől, míg a hosszú, bozontos farka segített neki egyensúlyozni a hóban. A rozsomák egyedülálló állat volt, amelyik nem félt a magánytól. Szeretett egyedül barangolni az erdőben, és úgy kereste az élelmét, ahogy neki tetszett.
A nap folyamán a rozsomák egy kis csapat jávorszarvasra bukkant, amelyek a hóban böködtek táplálékot. A rozsomák megnyalta a száját, és csendesen követte őket, remélve, hogy elcsíphet egy könnyű zsákmányt. A jávorszarvasok nem vették észre a rozsomákot, aki ügyesen lopakodott utánuk a fák takarásában.
Végül a rozsomák elég közel került ahhoz, hogy lecsaphasson. Egyetlen gyors mozdulattal a hátára ugrott az egyik jávorszarvasnak, és a fogaival a nyakába harapott. A jávorszarvas megijedt és megpróbált lerázni magáról a rozsomákot, de az olyan szorosan tartotta, hogy nem tudott szabadulni. A többi jávorszarvas megijedt és elszaladt, magára hagyva a rozsomákot és a zsákmányát.
A rozsomák boldog volt, hogy sikerült elejtenie egy ilyen nagy állatot. Egyedül megette a jávorszarvas nagy részét, majd elrejtette a maradékot későbbre. Miután jól lakott, a rozsomák visszavonult a barlangjába, és elaludt, miközben a hó finoman hullott a földre, és eltakarta a nyomát.