Sájer Mária

Valahol a 80-as évek közepén, amikor a 15 éves én még csak szorgalmasan lövöldözte az ellenséget a Commodore 64-en, Sájer Mária már a Magyar Televízió Bemondó Szolgálatának gyakornoka volt. Akik láthatták akkoriban a képernyőn, azok számára azóta is ő testesíti meg a tévés bemondó fogalmát. Jó kis telitalálat volt, amikor édesapja, egy gépészmérnök bevitte a leányát a tévébe, és a bemondó tanfolyamra felvették.

Bár az ő gyerekkori álma nem ez volt, azt mondja, egész jól belecsöppent ebbe a munkába. A felvételin is épp csak betöltötte a 16. évét, ezért két évig csak félállásban dolgozhatott. Akkoriban még nagyon hierarchikus volt a bemondói felépítés, a ranglétrán lentről felfelé haladva a gyakornokok után jöttek a hírolvasók, utána a műsorvezetők, majd az adásrendezők. Neki gyakornokként egy fülhallgatót és a hírolvasásnál segítő riportot kellett tartania a kezében. Minden adás előtt két órával ment be, hogy lássa az adásrendet, és készüljön a műsorra. A hírek előtt egy megelőző képet kellett bemondania, aztán egy alaphírt, majd a híradót követő műsor beharangozóját. És ezt naponta, hétvégén is, esőben, viharban, hóban. Nyilván nem kellett minden este kimenni a stúdióba, mert négyen, öten voltak, akik így felváltva dolgoztak.

A tévében az első másfél év gyakorlat után felkérték, hogy írjon híreket, és így lett belőle hírolvasó. Azt mondja, abban az időben gyakori volt, hogy valaki rövid időn belül megjárta az alapoktól a ranglétrát. Ezután évekig, egészen a TV2 indulásáig olvasta a híreket, és lett a Magyar Televízió egyik ismert és kedvelt bemondónője.

A műsorvezetés az ő pályája végén, a 2000-es évek elején jött, amikor a tévében terjedt a híradó utáni háttérműsor. Az egyik ilyen volt a Közbeszéd is, amit ő vezetett. Sőt, a műsorért még díjat is kapott, amit azért büszkén emleget, mert azt olyan szakemberek ítélték oda, akiknek a véleménye tényleg számít. Azt mondja, ő abban a korszakban élte át a tévé aranykorát, amikor még olyan műsorok is készültek, amiket az emberek szívesen néztek.

Pedig ő nem annyira a műsorvezetésért rajong, hanem a hírolvasásért. Valószínűleg azért, mert sosem akart színész lenni, és ebben a munkájában nem is kellett színészkednie. Pont ezért úgy gondolja, hogy egészen jól csinálta, mert nem játszotta el magát, hanem egyszerűen csak olvasta a híreket.

Persze ma már más a helyzet, ma már színészek vannak a képernyőn, akik a híreket is színháziasan adják elő. Amivel ő nem ért egyet, mert úgy gondolja, nem a hírolvasón van a hangsúly, hanem a híren. A hírolvasó nem több, mint egy mikrofonállvány, aki a hírt a nézőkhöz közvetíti. Nem az a feladata, hogy a saját véleményét elmondja róla, vagy hogy a személyiségével felhívja magára a figyelmet.

Az ő idejében a hírolvasókat még alaposan felkészítették a munkájukra. A Magyar Televízió Bemondó Szolgálatánál olyan emberek tanították őket, mint Forgács István, a hírolvasás nagy mestere, vagy a beszédtechnika nagy szakértője, Varga Ilona. Sájer Mária úgy gondolja, hogy aki ma ezen a pályán szeretne dolgozni, annak sokkal nehezebb a dolga, mert a tévében ma már szinte semmilyen képzést nem kapnak a bemondók. Ahogy mondja, egykor a híradósok külön nyelvet használtak: remek kiejtésük, beszédtempójuk és intonációjuk volt. Ma már nincs ilyen.

Miután a Közbeszéd 2006-ban megszűnt, Sájer Mária a Magyar Televízió kulturális szerkesztőségében dolgozott, amíg nyugdíjba nem vonult. Ma már nem vágyik a képernyőre, és azt mondja, nem szokta nézni a híradót. Sokkal inkább érdeklik most a régi filmek, a mai irodalom és a színház. És természetesen a 14 éves unokája, akivel sokat játszik.