Zimány Linda

Tudjátok, ez a téma úgy közelítgetett felém az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy egy nap már elhessegetni se volt erőm. Nyilván nem véletlenül. Lassan érlelt bennem a gondolat, hogy ki kell mondjam: itt az idő, hogy kicsit lassabban menjek. És hogy ezt nem azért mondom, mert tiszteletet akarok parancsolni. Hanem mert egyszerűen nincs más választásom.
Én saját magam sínylem meg. És nem érdemes halogatni a változtatást, mert nem könnyű. Nagyjából 10 éve dolgozom a média szakmában, és noha imádok írni, emberi sorsokat megismerni, beszélgetni, filmeket nézni, koncertekre, színházba járni, ez az életstílus egyre nehezebben megy.
A szakmám miatt nagyon sokat utazom. Heti szinten előfordul, hogy több ezer kilométert vezetek le. Nagyon-nagyon szeretek vezetni, kb. úgy 10 évvel ezelőtt konkrétan álmomban is azt csináltam, de ma már arra ébredek, hogy este akár 300 kilométert vezettem le. És hogy holnap is kemény nap lesz.
Néha irigylem azokat, akik egy helyben tudnak dolgozni. Szerintem a legtöbb ember alig várja, hogy túllépjen az 50. évén és mehessen nyugdíjba. Bevallom őszintén, én is szoktam ezt álmodozva mondogatni, hogy "csak legyen vége ennek az 5 évemnek..." És akkor majd minden más lesz. Akkor majd olvashatok, pihenhetek, lassíthatok.
Aztán az ember felnő és eszébe jut, hogy azért ez nincs így. Maradjunk annyiban, hogy a dolog bonyolultabb. Mert a lendület, amivel belevágtam ebbe az életstílusba, nemcsak pörget, de le is merít. És nem tudom, megtanulok-e ezen lassítani.
A pandémia alatti két év adta pihenést egyértelműen kihasználtam, de nem voltam képes tartani a lendületet. Most, így visszagondolva, azt hiszem, két választásom volt. Feladni mindent és abbahagyni a munkát. Vagy változtatni a hozzáállásomon.
Én az utóbbit választottam. Egyelőre nem tudom, hogy működőképes lesz-e a dolog, de ami biztos, hogy nem állítok meg semmit. Csak épp másképp.
Hogy mit fogok csinálni? Azt, amit eddig. Csak kevesebbet. Hogy mire lesz kevesebb időm? Azt nem tudom. Majd kiderül.
Az biztos, hogy nagyon szeretem a munkám és az elmúlt 10 év alatt fantasztikus embereket ismertem meg. És talán ez az, ami miatt nem is szeretnék felhagyni vele.
Jelenleg egy jótékony szervezetnél is dolgozom önkéntesként, ami szintén rengeteg energiát igényel. De ezt is nagyon szeretem. És azt hiszem, hogy ha azt, amit szeretek, máshogy csinálom, akkor könnyebb lesz.
Nálam ez azt jelenti, hogy többet fogok aludni. És ez most úgy hangzik, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. De őszintén, nem az. Én sínylem meg, ha nem alszom eleget. Nem a családom, nem a barátaim és nem a munkáltatóim.
Aztán azt is tudom, hogy több időt kell szakítanom a szeretteimre. És ez nem abból áll, hogy este 9-kor megkérdezem, hogy, "szia, hogy vagy?" Ha csak ennyiből áll, akkor minek? Vagy elviszem őket vacsorázni, mert úgyis éhes vagyok és akkor egyúttal találkozunk is. Ennél több kell.
És az utolsó, ami nagyon fontos számomra: az önfejlesztés. Ezen a területen is szeretnék változtatni. Többet tanulni. Több időt fordítani a képzéseimre. És erre is úgy jut több időm, ha lassítok.
Szóval igen, azt hiszem, hogy akinek van kedve, csatlakozhat hozzám. Az út végén úgyis meglátjuk, hogy merre jutottunk.
Barátsággal,
Zimány Linda